Sziasztok,
Amúgy nem hirdettem sehol se ezt a blogot, úgy igazán, pár ismerősöm megosztotta, néhányan tudjátok, hogy ki vagyok, de talán ezért nem osztottam meg a Facebookon a saját nevemmel, mert még nem egészen döntöttem el, hogy mindenki számára nyilvánossá szeretném tenni a tanulságos történetem.
Most pár napja tulajdonképpen kicsit ilyen állóvíz van, az egyetlen dolog, amit tenni tudok, hogy próbálom lekötni magam, elfoglalni magam és a VegEPA adagomat egy kicsit megváltoztattam. most nap közben olyan 4-5 óránként veszek be egyet, összesen 4 db-t egy nap. Tegnap elég katasztrófális volt, de ma jobb. Nem igazán tudom, hogy minek tudhatom ezt be.
Teljesen begúbóztam itthonra, ez elég szar, és nagyon nem szeretném, hogy így legyen. Az első adandó alkalommal, ahogy egy picit érezni fogom már az erőt magamban, mindenképp csinálok valami nagyobb kimozdulós programot. (valójában kisebb kimozdulósat, csak nekem szinte bármi már nagynak számít).
Nehéz elhinni, hogy mi történik velem, és annál unalmasabb mindenkinek folyamatosan elmagyarázni. És persze kívűlről hogy hangzik ez? Tök félreérthető. És tökre én is tudom, hogy mit lehet erre mondani: "Marci menj, élj! Csináld a dolgaidat, mozogj, sportolj, bulizz, találkozz a barátaiddal!". Hát nyilván! Csak az a baj, hogy ez nem egy pillanatnyi állapot, hanem egy hosszabb mélyebb szarullét, és ez nem kifogás, mert én is a világon a legjobban szeretnék kimozdulni, meg élni, meg minden. Ez sajnos nem olyan, hogy akkor éppen picit rosszkedvű vagyok, vagy éppen szorongok, és szúr emiatt a szívem, hanem egyszerűen az agyam nem tudja termelni azokat a kibaszott anyagokat, amik adnának enerigát, meg erőt. Szörnyen hangzik. De ilyen a depresszió. És több idő kell, meggyógyul, meg jobban leszek, csak nem lehet átkattintani az agyam, hanem egyszerűen szép lassan kattan át. És a legfurább az egészben, hogy ezt én is tudom, és mégse tudok mit tenni. Illetve hát teszek, mondjuk azt, hogy még nem vagyok teljesen elkeseredve, minden nap kimozdulok sétálni, megmozgatom magam, ahogy csak tudom, fekvőtámaszokat csinálok, voltam egy jó pszichiáternél, akivel megbeszéljük, hogy mi legyen a következő lépés, szedem a vegepát, magnéziumot, multivitamint, megiszok napi 4,5 liter vizet, napi 2-3 narancsot eszem, rengeteg zöldséget stb. Ha legalább a tüneti kezelésre képes vagyok az már annyira jó. És olyan jó lenne csak egy picit szarul lenni. Nem ennyire. De szerintem mindenképp van haladás, és napról napra egyre jobban tudom, hogy mit kell tennem, és teszem is.
Pl. ez hangzik a leghülyébben, meg leghihetetlenebbnek kívülről, de van, hogy olyan szarul vagyok, hogy azt hiszem, hogy valami komoly bajom van, de közbe mindig mondom magamnak, hogy nyugi, tuti nincs semmi, ki voltam vizsgálva, nincs semmi, és nem lesz semmi baj. Szal magyarán nem fogok elájulni, meghalni, pánikrohamot kapni, megőrülni stb. És tegnap tényleg annyira furán szarul voltam, hogy azt hittem kb. elalszom, mert semmi energiám ébren maradni. És ez is elmúlt. Nem hamar, mondjuk 2 órán át volt a durva szarullét, de utána elmúlt. Nem azt mondom, hogy iszonyat jól lettem utána, vagy ilyesmi, de tény, hogy nem haltam bele, tény, hogy nem ájultam el, nem kellett kórházba mennem, szóval semmi nem volt, itt vagyok, és ez már egy új nap, és mást csinálok, és minden ok.
Az a durva, hogy ez az agyamban történik, de ilyenkor, még ha kívülről úgy is tűnhet, ez nem azt jelenti, hogy "én csinálom". "én generálom". rossz gondolatokkal, szomorúsággal, negativitással. Nem ez sajnos egy mechanizmus, amit akarattal nem tudok befolyásolni, vagyis tudok, de csak nagyon nagyon hosszú távon. Alapból hajlamom is volt erre, de a gyógyszer rátett egy jó nagy lapáttal, és a legrosszabbat hozta ki belőlem.
Az a legfontosabb, hogy ma már sokkal jobb, és tervezem, hogy kimozdulok egy picit a MOM parkba körülnézni, ilyesmi. Hátha látok valami érdekeset, vagy valami. Kicsi mintha élnék, azt kell próbálgatni.
Na csao!
