Egy kaland a magyar pszichiátriával

Sziasztok,

Amúgy nem hirdettem sehol se ezt a blogot, úgy igazán, pár ismerősöm megosztotta, néhányan tudjátok, hogy ki vagyok, de talán ezért nem osztottam meg a Facebookon a saját nevemmel, mert még nem egészen döntöttem el, hogy mindenki számára nyilvánossá szeretném tenni a tanulságos történetem.

Most pár napja tulajdonképpen kicsit ilyen állóvíz van, az egyetlen dolog, amit tenni tudok, hogy próbálom lekötni magam, elfoglalni magam  és a VegEPA adagomat egy kicsit megváltoztattam. most nap közben olyan 4-5 óránként veszek be egyet, összesen 4 db-t egy nap. Tegnap elég katasztrófális volt, de ma jobb. Nem igazán tudom, hogy minek tudhatom ezt be.

Teljesen begúbóztam itthonra, ez elég szar, és nagyon nem szeretném, hogy így legyen. Az első adandó alkalommal, ahogy egy picit érezni fogom már az erőt magamban, mindenképp csinálok valami nagyobb kimozdulós programot. (valójában kisebb kimozdulósat, csak nekem szinte bármi már nagynak számít).

Nehéz elhinni, hogy mi történik velem, és annál unalmasabb mindenkinek folyamatosan elmagyarázni. És persze kívűlről hogy hangzik ez? Tök félreérthető. És tökre én is tudom, hogy mit lehet erre mondani: "Marci menj, élj! Csináld a dolgaidat, mozogj, sportolj, bulizz, találkozz a barátaiddal!". Hát nyilván! Csak az a baj, hogy ez nem egy pillanatnyi állapot, hanem egy hosszabb mélyebb szarullét, és ez nem kifogás, mert én is a világon a legjobban szeretnék kimozdulni, meg élni, meg minden. Ez sajnos nem olyan, hogy akkor éppen picit rosszkedvű vagyok, vagy éppen szorongok, és szúr emiatt a szívem, hanem egyszerűen az agyam nem tudja termelni azokat a kibaszott anyagokat, amik adnának enerigát, meg erőt. Szörnyen hangzik. De ilyen a depresszió. És több idő kell, meggyógyul, meg jobban leszek, csak nem lehet átkattintani az agyam, hanem egyszerűen szép lassan kattan át. És a legfurább az egészben, hogy ezt én is tudom, és mégse tudok mit tenni. Illetve hát teszek, mondjuk azt, hogy még nem vagyok teljesen elkeseredve, minden nap kimozdulok sétálni, megmozgatom magam, ahogy csak tudom, fekvőtámaszokat csinálok, voltam egy jó pszichiáternél, akivel megbeszéljük, hogy mi legyen a következő lépés, szedem a vegepát, magnéziumot, multivitamint, megiszok napi 4,5 liter vizet, napi 2-3 narancsot eszem, rengeteg zöldséget stb. Ha legalább a tüneti kezelésre képes vagyok az már annyira jó. És olyan jó lenne csak egy picit szarul lenni. Nem ennyire. De szerintem mindenképp van haladás, és napról napra egyre jobban tudom, hogy mit kell tennem, és teszem is.

Pl. ez hangzik a leghülyébben, meg leghihetetlenebbnek kívülről, de van, hogy olyan szarul vagyok, hogy azt hiszem, hogy valami komoly bajom van, de közbe mindig mondom magamnak, hogy nyugi, tuti nincs semmi, ki voltam vizsgálva, nincs semmi, és nem lesz semmi baj. Szal magyarán nem fogok elájulni, meghalni, pánikrohamot kapni, megőrülni stb. És tegnap tényleg annyira furán szarul voltam, hogy azt hittem kb. elalszom, mert semmi energiám ébren maradni. És ez is elmúlt. Nem hamar, mondjuk 2 órán át volt a durva szarullét, de utána elmúlt. Nem azt mondom, hogy iszonyat jól lettem utána, vagy ilyesmi, de tény, hogy nem haltam bele, tény, hogy nem ájultam el, nem kellett kórházba mennem, szóval semmi nem volt, itt vagyok, és ez már egy új nap, és mást csinálok, és minden ok.

Az a durva, hogy ez az agyamban történik, de ilyenkor, még ha kívülről úgy is tűnhet, ez nem azt jelenti, hogy "én csinálom". "én generálom". rossz gondolatokkal, szomorúsággal, negativitással. Nem ez sajnos egy mechanizmus, amit akarattal nem tudok befolyásolni, vagyis tudok, de csak nagyon nagyon hosszú távon. Alapból hajlamom is volt erre, de a gyógyszer rátett egy jó nagy lapáttal, és a legrosszabbat hozta ki belőlem.

Az a legfontosabb, hogy ma már sokkal jobb, és tervezem, hogy kimozdulok egy picit a MOM parkba körülnézni, ilyesmi. Hátha látok valami érdekeset, vagy valami. Kicsi mintha élnék, azt kell próbálgatni.

Na csao!

sziasztok!

A mai nap folyamán találkoztam a Megálló csoportban Dr. Petke Zsolt-al. Nagyon szimpatikus volt, és a vele való beszélgetés elég sokat segített, hogy meg tudjam érteni, hogy tulajdonképpen mi is folyik velem.

És ami folyik velem azt úgy hívjuk jelen állás szerint, hogy Depresszió.

A Lyrica gyógyszer elvonásának elsőszámú mellékhatása a depresszió. És én ezt nem tudtam, mármint tudtam, csak azt nem tudtam, hogy az én tüneteim depressziós tünetek.

Így talán a tüneti kezelés könnyebb lesz mostantól. Megemelem a VegEPA dózisomat, és igyekszem minél több időt tölteni a szabadban. A szerotonin szintemet meg kell növelnem.

Tehát effektíve nem sok tünet van valójában, hanem egy, a depresszió, és ennek a tünetei a különböző végtagfájások, gyengeség, stb.

jó érzés eggyel beljebb lenni. Így már talán elviselhetőbbé tudom tenni az egész állapotot, és így, hogy tudom is, hogy mit kell kezelni, sikerül is majd valami eredményt elérni. De antidepresszánst nem akarok szedni, mert nem akarom megerőszakolni a szervezetemet, nem akarom mégjobban tönkretenni az agyamat. Meg aztán az is elvonást okozna. Arról nem is beszélve, hogy milyen antidepik vannak.. ópiátok meg ilyesmik. tiszta horror. Teljes elvonási szindrómát okoznak meg minden. katasztrófa...

Azt hiszem nálam súlyosabb és krónikusabb esetekben szokás alkalmazni ilyen gyógyszereket, mert ezekről lejönni szinte lehetetlen... Ezért van sztem az, hogy kb örökké szednek valamit azok, akik ráállnak ezekre..

De hát nem tehetnek róla.

És remélem, hogy nekem nem kell majd függővé tennem az egész életemet valamilyen gyógyszertől. soha többet! :)

legalább telik az idő!

A tegnapi felüdülés nem nagyon folytatódott, de most így utólag visszagondolva örülök, hogy volt egy pár jó órám. Ma "dolgoztam". Külföldieket kalauzolok Budapesten. 2 órán át tartott a mai tour, és hát óriási túlvállalás volt. Azt kell tudni, hogy néha csak így lappang ez az érzés bennem, és aztán amikor valamit bevállalok, hogy ne csak itthon szopódásból álljon a nap, akkor egy kis terhelésre is már teljesen kijön a pokol. Szóval sajnos továbbra se bírom a normálishoz közelítő terhelést. De mindenesetre jó volt egy kis ideig úgy tenni, mintha semmi bajom nem lenne. Egy kicsit normálisan élni. Aztán persze vissza ide, vissza a szobámba, a gép elé, a bloghoz. És egy újabb rájövéssel gazdagodva, hogy hiába erőltetem, sajnos nem lesz jobb. Hiába emelem fel a fejem, és mondom azt, hogy na most megcsinálom, és mindenki le van szarva, engem csak úgy nem lehet ledönteni a lábamról.. hát mindig kiderül, hogy le lehet. De nem baj, akkor is jó volt ez a mai kitérő. Még ha meg is szenvedtem utána.

A fájdalomküszöböm biztos edződik ettől az egésztől. Ha egyszer ezen túl leszek, akkor már semmi sem fog akadályozni abban, hogy egy iszonyat eseménydús, tevékeny és boldog életet éljek. És ez így is lesz. Tudom. Még akkor is, ha reménytelennek tűnik sokszor, tudom, hogy egyszer vége lesz. És erősebb, meg boldogabb leszek, mint valaha.

jó éjt!

hogy ne csak nyavajgás legyen, muszáj megemlítenem, hogy EGY PÁR ÓRÁJA SOKKAL JOBBAN VAGYOK! :)

reméljük, hogy ez egy tendencia, nem egy rövid felüdülés!

na csőőő!

nyomom tovább a fekvőtámaszokat!

Az a durva, hogy rengeteg emberrel beszéltem, beszélek folyamatosan, és mindenki mondja a teljesen jogost tanácsot, hogy "szedjem össze magam", és hogy erős vagyok. Hát ezaz, hogy ezt én is tudom, és próbálom nem elhagyni magam, de annyira durva az a szembesülés minden nap, hogy annyira kevés vagyok ehhez. De annyira. Szóval az az érzés, amikor valami uralkodik fölötted. És akármit próbálsz, nem tudsz mit csinálni, mert sokkal erősebb. Tényleg az, amikor legszívesebben lemennék ebbe a gyönyörű időbe, és futnék egy óriásit, meg felmennék a normafára rétesezni, meg gyönyörködni a kilátásban, fotózni, röhögni stb, de nem. nem megy, mert a valóság az, hogy 1 km séta után menekülök haza, mert annyira furcsán érzem magam, hogy nemigaz. Ilyen belső égés, de nem is égés, hanem kiégettség, kimerültség, fájdalom, és mérhetetlen gyengeség. Szédelgés, hőhullámok, fejfájás, tompaság...

És az a durva, hogy az agyi függetlenítés lenne egy jó módszer még, ha nem ezen pörögnék, hanem igyekeznék elfoglalni magam. És ezt is próbálom minél többször, de ez is, hogy mennyire ezzel foglalkozom, azt mutatja, hogy mennyire nehéz túllépni rajta. Néha túl tudok, de mivel pont azokat a cselekvéseket nem tudom csinálni, amitől embernek érezném magam, ezért mindig a pofámba nyomul ez a gyökér állapot. Mindig szem előtt van. Mert lehet filmet nézni, meg rajzolni, meg olvasgatni egy ideig-óráig, aztán megunja az ember, és jönne más, valami kimozdulós, aktív program. De akár egy egyetemi óra, anélkül, hogy szenvednék közben. Már az is egy elérhetetlen dolog lassan.

De nyilván el fog múlni, és utána már nem fogom elhinni, hogy min mentem keresztül, és csak mosolyogni fogok, ha eszembe jut ez a szörnyű időszak.

Nem akarom sajnáltatni magam, az szörnyű. Csak van egy tűréshatára az embernek, meg egy tűrőképessége. Ez mondjuk szerintem reálisan 2 hét. Szóval 2 hétig el lehet lenni ebben a húsz százalékos életben, de ennél tovább már annyira szívja le az ember agyát az egész, és tényleg egy ilyen véget nem érő tusának tűnik. de muszáj majd jobbnak lennie. ez nem tarthat örökké.